Végre én is betoppantam - az ajtó felett csilingelt egy kis csengő, ahogy átléptem a küszöböt, és akkor elkapott a kávé ismerős illata, és ahogy körbenéztem, rájöttem, hogy (megint) jó helyen járok.
Kicsit még botladozom, freebloghoz szokott bloggerként lassan barátkozom az új helyzettel, de megy ez, mint a karikacsapás.
Olvasgatom a verseket a falon: tényleg hihetetlen, hogy mindenkinek mennyire megvan a maga egyedisége, úgy érzem, bármelyik verssel futnék össze az utcán, rögtön tudnám, hogy kihez tartozik. Hirtelen neonfénnyel megvilágított, kávécsésze-formájú csontokkal teli Taigetosz előtt érzem magam, ami kicsit morbid, de a kép minden porcikáját szeretem látni, akkor meg kit izgat?
De hogy valami érdemlegeset is mondjak és/vagy mutassak, itt egy versem, amit ugyan Sárváron nem olvastam fel, mert nem éreztem igazán jónak, de Miskolcon ez tetszett legjobban a zsűrinek, szóval talán ízlések és pofonok.
Valaki mocorog idebent
Valaki mocorog idebent.
Érzem, kaparász egyre jobban,
körme beleváj friss húsomba,
morog s üvölt rettenetesen.
Ha végre kiszabadulna,
Ő kaján vigyorral a képén
kacsáztatna a Semmi vizén
eszméket és gondolatokat,
isteneket cincálna széjjel
gyémánt pihékké és belőlük
kavarna vihart lehelete
(mily mámor lenne fehér csöndjük…!),
végül szeretet és gyűlölet
kegyetlen-szép atombombáját
dobná reszkető lelkemre,
búcsúként küldve halálcsókját.
De tűröm a dübörgést: még rab,
amíg, mint az avarban száraz
ágak közt sikló hüllő, le nem
húz magáról engem, a feslett,
ócska ruhát.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése